Itt ülök csillámló sziklafalon... és azon tűnődöm,milyen is a világ.

A lány kinézett az ablakon... csend volt és szomorúság. Sokáig nézte a csendet...

Rendet akart rakni a fejében. Nem volt egyszerű mutatvány...

Az e-mail túl hivatalos volt, behívó jellegű, olyan katonai féle... megrémült.

Most vagy soha? Így gondolták, és mi lesz, ha nemet mondok... nem lesz kenyér az asztalon, nem lesz víz a pohárban?

Súlyos gondolatok, de egyet nem tudott kiverni sehogysem a fejéből: Kisfia nevetését, csillogó szemeit, göndör kacaját, szöszke haját...

Fájt nagyon belül valami, ott a szíve tájékán... szúrt és nem múlt el az érzés.

Gyomra görcsbe rándult és gépiesen ütögette a billentyűzetet -,

 

Tisztelt XY!

Elfogadom a felkínált állást... januártól mehetek is akár, addigra kisfiamat bölcsödébe tudnánk adni....

 

Reszketett a lelke...

Nem jó anyának érezte magát, hanem gonosz, kemény nőnek, aki felelős egy pici életért, és nem felelt meg a feladatnak.

Csak azok az átvirrasztott tejszagú, meleg, kuckós éjszakák ne lettek volna, csak az a sok mosoly és kacagás, csak az a reggeli lustaság...

 

Vár az élet...- gondolta - újra élnem kell, különben meghalok belül.

És ezzel az e-mail elindult az elektronikus éterben...



A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.