Talán már elmúlt. A dühöm.

Még magam sem tudom miért jött, de jött, tombolt összetört egy ajtót,  egy magnót:) és majdnem egy életet:)

Mindenkit megnyugtatok, az is az enyém lett volna...

Mondhatni most olcsón megúsztam...

Nehezednek vállamon az ősök szellemei... máriássy...almássy... wieland... és megannyi régi történet.. mit történet..monda:)

Borzalmas, hogy erre senki nem figyelmezetetett.

Magam kellett felfedeznem magamban a tudását annak is, hogy - jé - mégis lehet emlékezni jóval előbbre önmagunknál... még akkor is ha ettől drága szeretteink oly féltően óvtak védtek...(?)

Csak tudnám vajon miért?

Pedig nagyon romboló a haragom...:'(

:)

Kicsit könnyebb, bár zavar akad még bőven.  Most hogy irigylem azt, aki tisztán lát.

Majdnem belefulladtam az életembe. Elmerültem abban a tudatban, hogy fontos amit teszek, hisz hasznos tagja vagyok egy szűk rétegnek. De még milyen szűk.

Kicsit a hibernált állapothoz tudnám hasonlítani:)

Hát én nem érdemlem meg a multamat? Mivel szolgáltam erre rá, hogy vak legyek, hogy annak tartsanak.

Nem csak neked fáj. Kitépődött, összeroncsolódott a szívem, jeges ürességet hagyva maga után, éles fájdalommal gyászolom a meg nem ismert múltamat. Balgaság.

Nem ez határoz meg, és mégis. Hiányzik eme tudás. Fáj tudnom, hogy nem tudok. Gyökereim gyengék, könnyen kicsavarja egy vihar.

Megérte hát azoknak akik védtek, őriztek? Hisz most gyökerek nélküli fáradt vándor lettem, aki bolyong az éjszakában nem lelve békét...

Mondom én, a szeretettel lehet ölni a legkegyetlenebb módon. Megölni, eltörölni valakinek a multját. Majd felépíti az a szerencsétlen magát valahogy...

Mondhatom elég sokszor futottam neki, véresen, koszosan, csatákat víva, de összeáll lassan a kép.

Magamra is alkalmazom azt a jól bevált szabályt, miszerint amit nem ismersz szedd szét darabokra, és ha össze tudod újból rakni és működik is akkor meg is ismerted.

Nem vagyok egészen biztos, hogy sikerült. Közben sok sérülést okoztam, harcban önmagammal.

Erre miért volt szükség? Erősebb vagyok az acélnál, hidegebb a szívem a jégnél, vajon élek még? Jó ez nekem? Bár élhetek, mert a fájdalom az éles, érzem hasít középen, a szívem szakad, szaladna messze innen.

Lábam nehéz, ólom súly húzza vissza. Lépni nem tud. Már nincsen vissza. Süket a csend. Gép zaja morajlik.  Szétszakadt lelkem darabjait kergetem hasztalan, szemem egy lámpafényébe kapaszkodik, a csönd beborít... az üresség koppan.. és nem felel nem felel a rádió a sarokban.

Látod mit tettél, szólok magamnak!

Most hogy legyen, legyek? Tovább magamban...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.