Valahol valamikor, talán nem is, volt egy lány. Remélt és bízott. Nem volt se szép se semmilyen. Csak szeretett. Nagyon.

 

A fiú ült és várt. Nem szólt sokat. Szinte semmit és mindent.

 

Csúnya lett a vége. Csapódott egy ajtó, és peregtek szavak.

Két fénycsóva páztázta a lány lépteit, ahogy ment, egyre távolabb.. és nem nézett hátra. Soha többé. Az a része meghalt. Örökre.

 

A számlát többszörösen kifizette. Nem tartozik senkinek.

És nem volt és nem lesz. Elmúlt.

 

Állt a rácsos ablak előtt, nézte ahogy a felhők haladnak az égen. Fákat látott és madarakat. Az ablaküveg hideg volt és kemény, elutasító. Mint egy képernyő. Fájdalmat nem érzett. A vér gyorsan ömlött a bokájából. Lassan ment és boldog volt. Mégis létezik a világ, nem csak képzelte. Van az abalk mögött is. És akkor már mindent értett. Könnyebb volt. Sokkal.

 

Már vége.

Tudja hogy mit jelent. A könyvtárban hiába keresed a könyvet. Mert nincs. Nem létezik. Nem veheted meg. Soha nem is volt. (indigo)

 

Nem felejti, hogy is felejthetné. Hisz a bokáján ott a vágás. Örökre.

 

-

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.